ROAR Entertainment
 

Blu

Hatalmas ez a hőlégballon! Tudtam, hogy nagy lesz, ha ennyi ember elfér benne, de azért meglepődtem. Úgy képzeltem el, ahogy eddig tévében láttam, hogy egy kis kosár van alul, amiben ketten vagy hárman tudnak állni. De itt elfér a fél osztály – a másik fele épp beteg, mert egy vírus jól elintézte a sulit –, Eva néni, az osztályfőnök, és egy szülő, Anette néni. Rajtuk kívül még legalább ugyanannyi más ember is, akiket nem ismerek. Szóval, vagyunk vagy harmincan.

Nem foglalkozok senkivel, csak állok a kosár szélénél és bámulok kifelé. Egyre magasabbra jutunk. Egy kötéllel oda van kötve a földhöz a ballon, így nem tud messzire elrepülni, de még nem feszül, szóval mehetünk még feljebb. Pedig már így is jó magasan vagyunk. Egyszer ültem óriáskeréken, de ez magasabb. Azt hittem, majd innen látni fogom egész Berlint, de túl nagy ez a város. Mindenfelé vannak házak, de nem látni semerre a város szélét.

Most jut eszembe, hogy néhány üveggolyót markolok. Kicsiny golyócskák, belsejükben szivárvány. Eldobok egyet és nézem, milyen messzire repül. Eldobok még egyet, ezt se látom, nem is hallom, hová esik. Emelkedünk tovább. Azért hajigálok még. A golyókat Jan adta ide. Én már beszálltam, amikor ő megkért, hogy fogjam meg, amíg ő is beszáll. Mire viszont bemászott, már jobban érdekelte a ballont fűtő tűz a golyóknál, így nálam felejtette.

– Hé, mit csinálsz?! – vesz észre Jan.

Kidobom az utolsót is. Ez volt a legszebb. El is repül jó messzire.

– Eva néni, Karl kidobta az üveggolyóimat!

Eva néni mond valamit, de nem figyelek oda. Aztán Anettehez beszél. Biztos csak a szokásos, hogy milyen gyerek vagyok. Árulkodik a hárpia. Mindig mindenki azt mondja, hogy „más” vagyok, meg „furcsa gyerek”, de nem értik, hogy nem én vagyok a furcsa, hanem ők. „Nem találja a helyét a világban” – mondja néha anya, de ez nem igaz. Én jól ellennék, ha nem lenne ez a sok különböző gyerek és felnőtt.

A ballon hirtelen oldalra sodródik. Anette néni felsikít. Haha, milyen félős!

– Gyertek közelebb! – szól a hárpia. – Te is, Karl!

Fütyülök rá. Megint egy nagy rántás. A fiúk kurjongatnak, a lányok sikongatnak.

– Szélvihar lesz – motyog mellettem egy öreg néni.

Körülnézek, hogy tényleg a szél lökdös-e minket. Ekkor olyat látok, mint még soha. Egy sárkányt. Egy nagy, fekete sárkányt. Hosszúkás a teste, mint egy gyíknak, és olyan pikkelyes, mint egy hal. Ahányszor csak csap egyet a szárnyával, felkavarja a levegőt és odébb löki a hőlégballont. Még jó, hogy csak ritkán csapkod. Inkább olyan, mintha úszna. Hihetetlen, hogy itt egy sárkány, de az is, hogy senki sem veszi észre rajtam kívül.

Az állat lesiklik a kosárhoz és pont mellettem megkapaszkodik a szélében a csillogó fekete karmos mancsával. Kitátja a száját, én már várom, hogy tüzet fújjon ránk, de újabb meglepetés jön: – Szia Karl. Erre én is eltátom a számat, de ebből sem tűz jön ki, csak nyál. Egy sárkány, akit csak én látok. És beszél. És ismer engem. – Ugye te nem létezel? Csak elképzeltelek?

A sárkány arca azonnal dühösre változik. Nagyot csap mérgében a szárnyaival. Jan elhányja magát, rá Anette néni cipőjére, aki nem habozik, azonnal elájul.

– De, Karl, persze, hogy létezek.

– Ki vagy? Hogy kerülsz ide?

– A nevem Blu. Te szólítottál. Nem, ne mondd azt, hogy nem. Azért jöttem, hogy elvigyelek.

– Hová?

– Elrepülünk egy jobb helyre. Hidd el, jobb az én hátamon ülni, mint itt zötyögni egy hitvány ballonon.

A sárkány szabad mancsával a feje mögé mutogat. Tényleg meg lehet ott kapaszkodni a kiálló pikkelyekben. Ezen nem kell sokat gondolkozni. Egy gyors húzás és fellépek a kosár peremére. A sárkány olyan közel lebeg, ahogy csak tud. Közben a csapkodástól minden irányba billeg a ballon. Egyre többen ájulnak el. Az ő bajuk, én már itt sem vagyok. Átvetődök a sárkány nyakára és megkapaszkodok egy ferde pikkelyben. De nem jól sikerül, mert nagyon nyálkás és lecsúszik a kezem. Hiába kapok utána, lefordulok a barátomról.

Már elkezdték a kötéllel lehúzni a hőlégballont, de magasan vagyunk. Rövid a zuhanás, semmire sem tudok gondolni és elájulok.

 

Fájós lábbal ébredek. Hát ez nem az otthoni ágy. Egy kórházi szobában vagyok, tök egyedül. Lerángatom a takarót. Aha! A bal lábamon gipsz van. Sose gondoltam volna, hogy egyszer eltöröm valamimet. Nagyon fáj. Egyszer Brittnek is eltört a keze, de ő nem panaszkodott. Nagyon is tetszett neki a gipsz. Én rajzoltam rá a tankot.

Az ajtón túl hallom Eva néni hangját. Telefonál valakivel. Hanem ekkor észreveszek valakit az ablakon túl. Blu az. Vigyorog, amikor találkozik a tekintetünk és integetni kezd a karmaival. Valahogy lekászálódok az ágyról és odabicegek az ablakhoz. Kinyitom az ócska táblákat.

– Szia Karl.

– Szia Blu. Nem repültünk.

– Nem sikerült. Na gyere, most tényleg elviszlek.

Lenézek. A harmadik vagy negyedik emeleten vagyunk. Lent beton.

– Biztos?

– Semmi sem biztosabb ennél. Gyere.

Szépen odalebeg az ablak alá. Most már erősen megragadom. Behunyom a szemem és repülök.

 

 

© 2016, Van (ROAR Entertainment™)

vissza



 
 
   
 
 
 
 
-
 
 
 
 
 
Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem! Kicsit szigorítottak a böngészők, azért nem megy saját gépről. Amint lesz időm, kijavítom majd és megírom itt.
 
 
 


_